Blogolj!

Tüntetés az erdélyi falvak megmaradásáért


Akik ott voltunk, tudjuk…

Csak, hogy emlékezzünk. Egyszer már megmutattuk a románoknak, hogy mi a pálya.

1988. június 27-én délelőtt érkeztem Szegedről gyermekkori barátom Béla és neje Kinga budapesti Aranykéz utcai lakásába. Eredetileg Békésről (nem a megye, a város) származó fiatalemberekhez méltó módon „ledúrtunk” egy felest (azóta hungarikum lett a békési szilvapálinka), majd valamikor a délutáni órákban elindultunk gyalog a Hősök terére, a román falurombolás elleni tiltakozásul tartandó tüntetésre. A tömeg széles sorokban hömpölygött az Andrássy úton Árpád apánk lovas szobra irányába. (Érdekes, hogy képtelenek vagyunk arra rávenni a nagy Oszkár-gyárost, hogy idén, az 1111 évvel ezelőtti Pozsony környékén vívott utolsó, ráadásul sikeres csatájáról filmet készítsünk a saját állami pénzeinkből. Pedig ennek a csatának és a derék lovasnak köszönhetjük ezer évig húzódó határainkat.)

Folytatom. Akkor már, ahogy a székelyek mondják, a kicsattogott lapótyára hasonlító elvtársi virulás az utolsókat rúgta, de azért még odarendeltek néhány vitéz rendőrt az út szélére, hogy vigyázzanak ránk, ám inkább szárnyaszegett béna szarkára hasonlítottak szegények, akik lipántos csirke módjára sántáznak a jégen, pedig inkább az látszott rajtuk, hogy legszívesebben közénk állnának a menetbe. Na, mindegy, odaértünk. Egyszer kellett csak megvédeni bennünket valami állattól, aki autóbusszal közénk akart hajtani. Ő valószínűleg ma az idegenszívű bloggerek táborát gazdagítja a magyarokat lerománozó, letótozó nyomorultak berkeiben. Lehet, hogy Ferinek hívták, de már nem emlékszem, azt hiszem, büdös volt.

Szóval odaértünk. Mit ne mondjak sokan voltunk. Lobogtak a zászlók, a táblákon az eltüntetésre szánt magyar falvak nevei, volt ott minden. Mi egy tévés csapat (egy volt összesen) kránja közelében álltunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy bazilikakilincs- orrú román forgott körbe, mind tyúk a porban hevesen csattogtatva a fényképezőgépét. Onnan tudom, hogy román volt, mert egy hasonló kinézetű szakadt nadrágos hegyi móc odaszól neki: háj-mö! Ezt nem igazán értettük, mert mi magyarok ilyen mosdatlannak tűnő szavakat nem használunk, de jelenthetett valamit, mert a bazilikakilincs azonnal elindult más tüntetőket fényképezni. Elég furcsán nézhettünk rá, mert megpróbált visszamosolyogni, de ettől olyan ronda lett a feje, hogy elkezdtünk közeledni felé, mire azután elszaladt.

Na, mindegy, hét óra lehetett, amikor harangzúgást hallottunk. Magnóról jöhetett. Utána Bubik István olvasta fel Csurka István írását. A barom Ceausescu politikája ellen szólt. Ezután, mint később megtudtam, egy Nagy László nevű ügyvéd olvasta fel a memorandumot, amit át akartunk adni a román nagykövetnek. Fegyelmezettek voltunk ugyan, de mindenkiben forrt az indulat. A barátom családja ráadásul Kolozsvárról származott, csakúgy, mint félig az a szegedi család is, ahonnan érkeztem. Végezetül elénekeltük a Szózatot és a Székely himnuszt és elindultunk gyertyákkal és lobogó fáklyákkal a Thököly úti román nagykövetség irányába, átadni a petíciót.

Volt valami félelmetes abban a hosszasan kígyózó fáklyasorban, az biztos. Amikor lassan a követség elé értünk, odabent teljes sötétség honolt. Néha az ablakokban megcsillant valami, nyilván fényképezni próbáltak bennünket, de hát inkább annak örülhettek, hogy senki nem szólt nekünk, hogy dobjuk be a fáklyákat. Ahogy mondani szokták, egy szikra elég lett volna, hogy a követség lángra lobbanjon. Szegény kis rendőrök nagy pajzzsal az orruk előtt álltak ott vagy tizenöten a bejárat előtt, mi meg cukkoltuk őket mindenféle marhasággal, de egyben meg is nyugtattuk a pajzsba kapaszkodókat, hogy nem akarjuk bántani őket. Naná, hogy a bátor románok nem vették át a petíciót, amit másnap postán kaptak meg. Apró szépséghibája az ügynek, hogy azért láttunk az egyik mellékutcában néhány locsolóautót, de ez mostmár mindegy. Akkor sem érdekelt igazából senkit.

Így aztán visszamentünk a térre, ahol megkoszorúztuk Szent István és Szent László szobrát, majd Csurka István záróbeszéde után a Himnusz eléneklésével végződött a tüntetés. Ám hátra volt még a Székely himnusz is, ami egy szál gitárral kísért le valaki. Olyan szépnek talán azóta sem hallottam. Benne volt a szívünk, lelkünk.

Azt már nem tudom, hogy a románok diktátora ezért szüntette-e a falurombolást, de hogy ezután, az biztos. Azt sem tudom, hogy használ-e a Bécsben ülésező Nemzetközi Emberi Jogi Konferenciához, és az ENSZ-hez is elküldött levél, vagy az összes budapesti külképviselethez négy nyelve lefordítva elküldött petíció, de azt igen, hogy valami elkezdődött. Ez a nemzet akkor ott össze tudott fogni, hogy segítsen bajba került testvéreinek, akiket annyi év után most néhány napja egy nyomorult román miniszterelnök fel akart lógatni a székely zászló mellé.

Béla barátommal aznap éjjel elég sokat beszélgettünk a jó békési szilvapálinka mellett. Volt miről. Most magamban, sajnos pálinka nélkül gondolkodom a tüntizők világáról. Vajon hol lesznek akkor, ha holnap valaki valamit próbál tenni ellenünk? 1988-ban ideiglenesen elcsatolt területeinken élő őslakosokért, a magyar testvéreinkért fogtak össze a megmaradt ország őslakos magyarjai. Nem a komcsik ellen tüntettünk, pedig meglett volna rá az igény. Mégis volt tartás bennünk, őket később „szedtük le”. Vajon most is így lenne? Csak kérdezem.

Hanczár János

https://ezatuti.blogstar.hu/./pages/ezatuti/contents/blog/47594/pics/lead_800x600.jpg
autonómia,demonstráció,Erdély,falurombolás,Mihai Tudose,románia,Székelyföld,tüntetés

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?