Blogolj!

Magyarország 3 – Brazília 1

József

Aznap éppen egy Mezőberény nevű kisközség nyári táborában voltunk, nem messze a szülőhelyünktől, Békéstől. Berényben volt egy strand is, de nem emlékszem, hogy akkor fürödtünk volna. A tizenkét éves gyerekekből álló csapat tagjai, köztük én is - felváltva soroltuk a félelmetes neveket: Pelé, Jairzinho, Edu, Gilmar, Santos, Garrincha, Tostao. Ennél a névnél mindig meg kellett állnunk, mert Pista, az osztály „esze” állandóan hozzátette: ha nem tudnátok, a Tostao azt jelenti, hogy aprópénzecske. (Szerintem nem azt jelenti, de ez ma már mindegy.) Utána folytattuk: Fidélis, Alcindo, Djalma Santos, Zito, Hilderaldo Bellini, Nílton De Sordi.

Alig hogy befejeztük, Laci a másik rendkívüli memóriával bíró osztálytársunk azonnal elkezdte: Gelei, Káposzta, Mátrai, Sipos, Szepesi, Mészöly, Mathesz, Rákosi, Albert, Bene, Farkas.  A végén természetesen már ordítottuk a csatárok nevét, a kakaó szagú ebédlőben. A televíziót Józsi bácsi kapcsolta be, ami akkorát csattant, hogy már-már azt hittük, elromlott. Lassan azonban megjelent a kép. Arra már nem emlékszem, hogy milyen típusú tévé volt, talán Kékes, de nem biztos. Az viszont igen, hogy fekete-fehér.  Szerintem a zsúfolásig megtelt kisteremben mindenkinek a torkában dobogott a szíve. Nekem biztosan. Sőt, elkezdődött valami furcsa viszkető érzés a fejem tetején, ami mindjárt az elején fokozódott, mert kiderül, hogy Pelé sérült. Ezt többen üvöltve terjesztették is, mintha nem hallottuk volna a riportert. A viszketés nem enyhült, mert Gelei mindjárt az elején akkorát védett, hogy nem akartuk elhinni, ez miként lehetséges. Azt meg végképp nem hittük el, hogy Bene Feri már az első percekben lőtt Gilmarnak egy irtózatosan nagy gólt. Úgy üvöltöttünk, hogy a ránk nyitó tanárnő ijedtében kirohant és olyan hangosan csapta be az ajtót, hogy a kilincs a kezében maradt. Sajnos azonban Tostao rövid idő múlva kiegyenlített, és kissé vissza is estünk, de Sipos Alcindo elől a kapu szájában kirúgta a labdát. Ez visszaadta a Baróti gárda lendületét. A második félidőt végigrohanta a magyar csapat, végig fölényben játszottunk, Albertet egész egyszerűen nem tudták tartani, mi meg végig kiabáltunk, mintha hallanák a fiúk. Csak neveket mondok, és a labda útját: Albert- Bene - Farkas. GÓL.  Utána Benét felvágták a tizenhatoson belül és érkezett Mészöly, aki bevágta a tizenegyest. GÓL. Farkas lőtt egy újabb gólt, de a bíró nem adta meg, pedig szabályos volt.  Jegyezzük meg a nevét, mert az is iszonyú: Dagnall. A meccs közben és a végén is a magyaroknak drukkolt a közönség. Albert nevét folyamatosan skandálták. Mi is. A futballtörténelem feljegyezte, hogy ez előtt a meccs előtt 12 éven át veretlenek voltak az akkorra már kétszeres világbajnok brazilok. Tizenkét évvel azelőtt pedig éppen mi vertük meg őket a svájci negyeddöntőben. Az egészben viszont az a hátborzongató, hogy a 3:1-re végződő mérkőzés ötven éve volt. Ma ötven éve. 

http://ezatuti.blogstar.hu/./pages/ezatuti/contents/blog/28643/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?